A cél, hogy a keleti részen is felpezsdüljön a rockzenei élet, és kevésbé ismert, de tehetséges zenekarok bemutatkozhassanak, további lehetõségekhez jussanak.  

Papp Misivel, a rendezvény egyik szervezõjével beszélgettünk a Kelet Underground Tehetségkutatóról.  


- Honnan jött az ötlet, hogy jött létre, kik a partnerek, mi a célja a rendezvénynek?
Az ölet a részemrõl már régi. A Kelet Underground Fesztivál továbbfejlesztéseként gondoltam már rá évekkel ezelõtt. Korábban pályáztunk is erre, de akkor nem sikerült, így 2009 tavaszán indult be a történet, amikor a berettyóújfalui Parola Egyesülettõl megkerestek, hogy pályáznak, és van-e kedvem zsûrizni. Akkor jutott eszembe, hogy összefogással talán többre jutnánk, így felvetettem az ötletet nekik és a BAKI-nak is. Közben kiderült, hogy a Rocksuli is gondolkodik hasonlóban, így meg is alakult a hármas összefogás. Megpályáztuk és megnyertük. Nekem annyi a dolgom, hogy a honlapot biztosítsam, az elõdöntõkre promóanyagot készítsek és összefogjam az egész rendezvényt. A tehetségkutató célja, hogy a keleti részen is felpezsdüljön a rockzenei élet, és kevésbé ismert, de tehetséges zenekarok bemutatkozhassanak, további lehetõségekhez jussanak.  

- Ki támogatja? Honnan sikerült forrást teremtenetek rá? A PANKKK és a három egyesület (Parola Egyesület, a BAKI Klub Kávéház és a Más-Mozaik Szociokulturális Egyesület) a támogatója az egésznek. Persze PANKKK forrás nélkül hozzá sem tudtunk volna fogni. Vannak még médiatámogatók, meg segítõk, a honlapunkon lehet róluk is tájékozódni, a www.keletunderground.hu címen.  


A Kelet Underground Tehetségkutató elõdöntõi kapcsán beszélgettem Tóth Ilona Csillával, a zsûri egyik tagjával arról, hogy milyen is a zenei utánpótlás, ebben a keleti régióban.  


- Milyen volt a felhozatal?
Azt kell mondjam, hogy elég erõs. De tényleg. Mindenki láthatóan komolyan vette az itteni megjelenést. Persze volt pár „vicces” próbálkozó, de a nevezett 53 (ötvenhárom!) zenekarból csak vagy 3 volt ilyen. Ám az õ részükrõl sem tapasztaltunk piszkálódást vagy rosszindulatot. A többiek meglehetõsen komolyan álltak hozzá, és a fellépõk körülbelül kétharmadát bármikor szívesen meghallgatnám teljes mûsoridõben is. A maradék harmadnál sem a tudással vagy a kiállással volt gond, inkább a rutin hiánya volt rájuk jellemzõ. Nagyon fiatalok voltak a tagok, vagy nem létezik még túl régóta az adott felállás stb.  

- Milyen a korosztály? Esetleg nemi összetétel...
Elég széles volt a spektrum életkor tekintetében, szélsõértékeket tekintve kb. 14-40-ig tippelem a mezõnyt, persze a legtöbben a gimis/egyetemista sávból kerültek ki. Ami meg a kérdés másik felét illeti, kicsit el voltam keseredve. Összesen 5 leányzót láttam az öt elõdöntõ alatt, ebbõl 3 kapásból az Elek Janiék féle Sinful Passion-ben hegedült. Az utolsó elõdöntõben volt még egy basszusgitáros meg egy énekes lányka, és ezzel vége. Csak azt kérdezném: hová lettetek, csajok? Ne hagyjátok magatokat! Persze gyanítom, hogy ez alapvetõen az itt megjelenõ keményebb mûfajok miatt lehetett így, black-death vonalon én is kicsit nehezen képzelem el a nõi tagokat.  

- Hogyan zajlott megmérettetés?
Félóra jutott minden zenekarra, ezen belül értendõ a szerelés és a játékidõ is. Mivel az átállásnál igyekeztünk mindenben segíteni, ha a zenekar ügyes volt, akár 20 perc is maradt a muzsikára. Nem volt ezzel senkinek problémája, és nem is éltek vissza vele. Ezt praktikusabbnak érzem, mint a nóták számát megszabni, fesztiválokon is hasonló a helyzet, így gyakorolhatták a gyors szerelést, és a gyors döntéseket a mûsorukkal kapcsolatban.  

- Kikbõl állt a zsûri? Milyen szempontok alapján zsûriztetek?
Általában a Rocksuli tanári karából kerültek ki a tagok változó összetételben, itt-ott kiegészülve. Mindenképpen olyan emberek ültek ott, akik már jó ideje és aktívan foglalkoznak zenével, és azon belül is rockzenével többféle mûfajban. Velünk tartottak: Szórád „Jimmy” Csaba, Vajda „Sóder” Péter – a Kowalsky Meg a Vega, Kovács „Bedlam” Péter, aki a Metal Hammerbõl vagy mint WMD manager ismert, Vári Gábor, a Dystopia gitáros énekese, és persze nem utolsósorban Papp Zsolt ex-Szeg tag, jelenleg a Szélsõérték énekese. Értékelésnél elsõdleges szempont volt a zene minõsége, a hangszeres tudás és a stílusnak való megfelelés, a „tudatosság” (a zenei és a látható stíluselemek tudatos és indokolt alkalmazása). Próbáltunk arra is figyelni, mennyi az önálló, eredeti gondolat, mennyire tudják a srácok eljátszani, amit kitaláltak, és mindezt mennyire teszik rutinosan. Magyarul: kerek-e a produkció? Nyilván ennek függvénye volt, hogy mennyire tudtak minket illetve a közönségüket meggyõzni, milyen élményt adtak nekünk.  

- Milyen stílus képviseltette magát leginkább? Slágergyanús vonulatok, már ha vannak…
A néhány és hard rock próbálkozás mellett túlsúlyban voltak a metal bandák, sok volt a black, thrash, metalcore és hardcore zenekar. Tán az utóbbiakról mondhatjuk azt, hogy divatos. Viszont pont ebben a mûfajban szaporodnak gombamód a zenekarok az utóbbi években, ezért a mûfaj egyre szerteágazóbb, egyre erõsebb a specializálódás, így nehéz eligazodni, és nehéz újat csinálni is, illetve nyomon követni, hogy mi az, amit már kitaláltak – mind a zenekar, mind a közönség részérõl.  

- Saját számokat vagy feldolgozásokat játszottak?
Mindenki saját muzsikával indult, a versenyen egyetlen feldolgozás sem hangzott el.  

- Magyar nyelven vagy angolul inkább? Dalszövegek értelmezhetõek-e, ezt figyeltétek?
Igen, törekedtünk a szöveget is figyelni, amennyiben ez lehetséges volt. Célzok itt az angolul hörgõmorgó frontemberekre. Ilyenkor persze esély sincs az „üzenetet levenni” – õk tudják. Mindenesetre néha csodálkoztam, amikor a bemutatkozó szövegekbõl kiderült a dalok témája. Ami az angol-magyar vetélkedõt illeti, szerencsére nagyjából döntetlen az állás.  

- Mennyire voltak rutinosak? Jellemzõ-e, hogy egy zenekar megalakul, és máris tehetségkutatóra megy, vagy inkább éveket töltenek a próbateremben a srácok?
Alapvetõen nem volt gond, ami a technikai dolgokat illeti, inkább a színpadi rutin és a közönséggel való kommunikálás terén éreztem hiányosságokat. Ezt részben megértem, magam sem vagyok az a típus, aki cigánykereket hány a színpadon. De vallom, hogy ha már kiálltam a deszkákra, azzal vállaltam a nyilvánosságot. Ha a közönség megtisztel egy zenekart a megjelenésével, azt nekünk is viszonoznunk kell azzal, hogy beszélünk hozzájuk, hogy a koncert végére mindenkinek világossá váljon: miért is voltunk ott együtt. Ez felelõsség: egyrészt fel kell nõni hozzá, másrészt meg kell szokni. Ezt megtanulni pedig csak élesben lehet. A színpadon. A zenekarok nagy részében alacsony az átlagéletkor, és 1-2 éve léteznek az adott felállásban. Ez a rutin megszerzéséhez nagyon kevés, arról nem is beszélve, hogy 16-18 évesen az ember alapvetõen szégyenlõs – hacsak nem született exhibicionista. Persze voltak olyan zenekarok is, amelyeknek már régen nem itt lenne a helyük.  

- Legfiatalabb zenekar, legöregebb?
Nem tudnék konkrétumot mondani, de mondjuk 1-1,5 év az alsó, és kb. 5-6 év a felsõ határ.  

- Milyen tanácsot tudnál adni, mire figyeljenek oda a zenekarok?
Kicsit jobban odafigyelhetnének az „üzenetre” – mind zeneileg, mind szövegben – és a közönségre. És csajokat a színpadokra!  

készítette: Szabó Kriszta
forrás: Szumma - Régiós Civil Szubkultúra Magazin
készült: 2009. vége